Bárcsak mindig, mindent meg lehetne nyerni. Sajnos a világ nem ilyen, a foci meg pláne nem, ahogy az szerda este is kiderült. Nüansznyi különbségek döntöttek, és végül a szerencse a Madrid mellé állt. Így már biztos, hogy még ha csak egy kis Copa del Reyt is, de valamit azért nyernek az idén. Egészségükre.

Ahogy az sejthető volt, a Real Madrid jóval komolyabban vette a szerdai meccset, mint a szombati bajnokit. Az első félidőben sikerült megoldaniuk a lehetetlent, és jobba játszani mint a Barcelona. Hogy milyen áron, az már  a második félidő első perceiben nyilvánvalóvá vált: a meccs hátralévő részében játékosail alig álltak a lábukon. Kivéve persze Cristiano Ronaldót, akinek derogál komoly szerepet vállalni a védekezésben.

Az első 45 percben a madridi játékosok fáradhatatlanul loholtak a labda és a barcelonai lábak után. Pepe, aki sokszor gyakorlatilag a középcsatár posztján tűnt fel, és egyben a legelőretoltabb védőként is szolgált, egy félidőn át képes volt társait belehajszolni ebbe a teljesítménybe. Mourinho és a Madrid pechére egy meccs 45 percnél hosszabb, a Barcelona második félideje volt az eddigi két meccsen bemutatott legjobb csapatteljesítmény. Jorge Valdano nem véletlenül hasonlította Mourinho csapatainak játékát botra szúrt szardarabhoz, amikor még a portugál nem volt a beosztottja - ezért a produkcióért tényleg ennyire lehet lelkesedni, ha az ember szereti a focit.

Casillas kétszer-háromszor zseniálisat védett, és a Barçának szerencséje sem volt. A meccs legszebb megmozdulása, Messi elképesztő, a madridi térfelet átlósan átszelő cselsorozata nem volt jó semmire, mert Pedro néhány centivel, de lesről lépett ki, hogy aztán simán, de sajnálatosan feleslegesen a kapuba vágja a landát. A második félidőben meg kellett volna nyernünk ezt a meccset, különösen a közpső húsz perc hozta azt a Barça-játékot, amit mindenki elvár a csapattól.

Sajnos nem jött össze, és végül az egyébként a megszerzett labdákat ekkor már többnyire csak elképzelés nélkül előrebombázó Madrid egy eladott labdánkból, három jó passzal odarakta Cristiano Ronaldo fejére a labdát, akinek már nem volt nehéz dolga. Talán ha a középső védőink a helyükön vannak, vagy eleve nem vészmegoldásokkal kell már ezen a pozíción hetek óta dolgoznunk, akkor nem Adriano állt volna akkor a portugálon, és el lehetett volna fejelni előle a labdát.

Utólag ezen már felesleges bánkódni. Franco diktatúrájában, Puskás és Di Stefano nagy Madridja nyerte a bajnokságot, és a BEK-et, az örök második Barcelona pedig verhette a mellét a kis kupájával. Most a nagy Barça nyeri a bajnokságot és a BL-t, a Madrid játékosai pedig sikoltozva borulnak egymás nyakába, miután végre megynertek egy ilyen nem túl jelentős trófeát. Mi elégedettek lehetünk ezzel a felosztással.

Azt egy héttel ezelőtt is tudtuk, hogy a bajnokság a mienk, a Copa del Rey meg messze, de messze a legkevésbé fontos a három trófea közül. Egy héttel később sem vagyunk okosabbak, legfeljebb csak annyival, hogy most már tudjuk, mire képes ellenünk a Madrid. Vagy 90 perc antifocira, vagy 45 perc erőszakos rombolásra. Egy meccset a hosszabításban veszítettünk el, a másikat egy igazságtalanul megítélt tizenegyes ellenére is hoztuk döntetlenre. És még egyszer sem játszottunk otthon.

Most egy hét pihenő következik, szombaton egy edzőmeccsel az Osasuna ellen, míg a Madrid mehet Valenciába szenvedni. A meccs utáni nyilatkozatok alapján ez a vereség nem ütötte különösebben szíven a játékosokat, akik sokkal jobbam tudják, amit a szurkolók képtelenek felfogni - nem lehet mindig nyerni. A bajnoki címmel ez már egy sikeres szezon, a BL pedig csak a jutalomjáték. Persze örülni fogunk, amikor majd azt is megnyerjük.