Mindenekelőtt: a bíróval, sem a mostanival, sem az előzőekkel nem akarunk foglalkozni. A futball részei, a szögletzászlókról sem szoktunk hosszas értekezni. Ha Mourinho valóban annyira ismeri őket, akkor készítse fel rájuk tisztességesen a csapatát. Ha pedig azt is tudja, hogy a katalánok színészkednek, akkor arra is készítse fel tisztességesen a csapatát. De ne rángassa bele a klubot kínos és méltatlan feljelentgetésekbe.
Fájdalmas volt a múlt heti vereség, de azt például egyáltalán nem bánjuk, hogy 0-1 után kaptunk még egy gólt. Egyrészt nem volt csúnya, de ami fontosabb, ezzel megmenekültek a nézőink, a frusztrációtól gyötört Messi nem bombázott szét még néhány szurkolót a lelátón.
És ami még ennél is fontosabb, Mourinho így kénytelen felvállalni a támadófocit a visszavágón. 0-1-nél még mondhatta volna, hogy a kiállításig rendben voltunk (jó, ezt 0-2-nél is mondta), aztán Barcelonában beálltunk volna megint, hisztizünk és imádkozunk, hogy ne állítsanak ki tőlünk senkit, még az is lehet, hogy a hajrára bejön egy (1) csatár, majdcsak rúgunk valahogy egy gólt, ahogy a kupadöntőn. Onnantól meg már mindent lehet, Casillas kiválóan védi a 11-eseket.
Na, 0-2-nél erre nincs már lehetőség, ki kell mennünk a pályára, le kell támadni a Barcelonát, ahogyan a kupadöntő első félidejében, ami a legjobb 45 percünk volt a három meccsen, de most be is kell rúgni a helyzeteket, aztán nem visszaállni érthetetlen módon, ahogyan a kupadöntő második félidejében.
Ne számítsunk arra, hogy nem kapunk gólt. Mert fogunk, egyet legalább biztosan. Mert ez a meccs más lesz, mint az első három, amikor három labdaszerzőt küldött rá Mourinho a katalán középpályára, tegyék tönkre a játékukat, hamár nekünk nincs olyanunk. Jöjjünk már ki egy kicsit a napra a bunkerből, élvezzük a focit, nem lesz mindig 0-5, ha meg kikapunk, hát kikapunk, csapatként még nem tartunk ott, ahol a Barcelona.
A Valenciának egy hatos rúgtunk másfél hete idegenben. Ok, kaptunk hármat, kit érdekel. Messze nem annyira stabil a Barcelona védelme, hogy ne lehessen zavarba hozni. És őszintén örülünk, hogy Abidal ilyen gyorsan felépült, de éppen az, hogy őt is kénytelen Guardiola egy edzés után a kispadra ültetni, mutatja, mennyire szedett-vedett állapotban vannak a katalánok hátul.
Ha gyorsan rúgunk egyet, és még egyet, akkor nem törheti meg a csapatot, ha a Barcelona is szerez egyet. Ha gyáván megyünk ki, és ők rúgják az elsőt, akkor Mourinho nem a taktikát, hanem a meccs utáni nyilatkozatának vázlatát írhatja a füzetébe, csak az már senkit nem fog érdekelni.
Szerencsére nem derül ki, hogy Mourinho akkor is ragaszkodott volna ehhez a játékrontó rögeszméjéhez, ha marad ennyi rombolója, mert sérülések és eltiltások miatt nem maradt. Így viszont nem fordulhat elő megint az a képtelenség, hogy a három középcsatárunkból pont három ül a kispadon. Olyan erős támadósora a világon nagyon kevés csapatnak van, amilyen nálunk a kispadon kezdett az első meccsen (Kaká, Benzema, Higuain, Adebayor). Mourinho nyilván beáldozná bármelyik kettőt, akár hármat is, hogy visszakaphassa Pepéjét (Kaká és Higuain egyetlen percet sem játszott az első három Barcelona elleni meccsen, csak a köztes bajnokin léptek pályára).
Szurkolóként egyáltalán nem arra vágyunk, hogy Pepe legyen a mezőny legjobbja, és azért szorítsunk, hogy ne állítsák ki valami teljesen felesleges brutalitásért (ez erre a meccsre megoldódott). Az előző három meccsből jó, ha 90 percet játszottunk összesen elfogadhatóan. El nem tudom képzelni, hogy lett olyan szurkolónk, aki a mostani meccsek miatt vált madridistává. Persze, lehetne annak is örülni, hogy sokan megutálták a színészkedések miatt a Barcelonát, és lehet divatszurkolózni az elmúlt években odacsapódott nagyszájú drukkereket, de ha mi velük szemben a kilenc 9 BEK/BL trófeára és dicsőséges történelmünkre hivatkozunk, akkor játszunk is a hagyományoknak megfelelően, és ne köpjük szemen di Stefanót vagy Puskást, de akár csak a 2002-ben BL-elődöntőn a Camp Nouban győztes Zidane-féle csapatot.
Este kiderül, hogy maradt-e még a Real Madridból valami, vagy Mourinho rövid, de alapos munkával nem hagyott belőle semmit, csak megajándékozta a klubot a sajtótájékoztatós hősködéssel.
Közben pedig szorítunk a Schalkénak is, megérdemelné a Kapitány a döntőt, ha nem a Madriddal, hát akkor velük. És az mégis mennyivel nagyobb csoda lenne, mint a mi finálénk.