Két meccs alatt nem kaptunk akciógólt a Barcelonától, van egy kupánk, és egy jobb edzőnk. Jöhet a BL-elődöntő. Illetve a döntő.

2008 óta nem nyert egyetlen trófeát sem a Real, kupát meg 18 éve, itt volt már az ideje a szégyenteljes időszak befejezésének. Kívánni sem lehetett volna szebbet, mint azt, hogy ez a Barcelona megtörésével sikerült.

Nagyjából csak harminc kínos perce volt a kupadöntőnek, a második félidő elejétől, amikor nagyon nyomott a Barcelona, és jött az a pillanat, amikor Pinto a kapujából kiszaladva, cselezgetve szerelte le az egyik kósza támadásunkat. Na, akkor nagyon úgy tűnt, hogy csúnya vége lesz ennek mégis.

Kár lett volna, mert az elsőben lefociztuk a pályáról a Barcelonát.  Tettük mindezt alig négy nappal azután a szombati bajnoki után, aminek a kilátástalanul ötlettelen támadójátéka miatt ronggyá égette Mourinhót Di Stefáno, és belerúgott mindenki, aki arra járt, mi is, csak Nadal védte meg, dehát ő teniszező, mit ért hozzá.

Csakhogy a jelek szerint abból a meccsből Mourinho tanult többet, és nem Guardiola. José egyrészt megnyugodhatott, hogy nem fog minden meccsen egy ötöst kapni a Barcelonától. És bár ragaszkodott a három védekező középpályásos felálláshoz, de az egyedül lődörgő center helyett (éppen akkor Benzema) Özilt rakta a kezdőbe, hogy a begyűjtött labdákkal valaki kezdjen is valamit. Az ötlet jó volt, pech, hogy Özil pont nem játszott különösebben jól. (A másik változtatás kényszerű volt, az eltiltott Albiol helyett Ramos ment be középre, Arbeola meg Ramos helyére.)

A szombati produkcióval ezek szerint maga is elégedetlen Mournihóval szemben Guardiola viszont megtette azt a szívességet, hogy nem nyúlt bele a csapatába. Nem ültette kispadra a formán kívüli két csatárát, Villát és Pedrót, vagy legalább az egyiket. Csak kényszerből és becsületből változtatott: Puyol nem épült fel teljesen a szombaton szerzett sérüléséből, a kapuban pedig az a Pinto védett, aki az összes korábbi kupameccsen is.

Amiből akár az is kiderülhetett volna, amivel a Barcelona-hívek vigasztalták magukat a szombati döntetlen után, hogy szombaton tényleg csak takarékon játszottak a katalánok, mert számukra nem volt tétje a meccsnek.

Ehelyett a kupadöntőre kijött egy felspannolt Real, amelyik majdnem az első félidőben eldöntötte a meccset, sokáig még a számukra oly fontos labdával is alig találkoztak a katalánok, a kaput meg egyáltalán nem találták. Hogy ekkor nem sikerült megnyerni a meccset, az a második félidő fent említett rendkívül kínos szakaszában végzetes hibának tűnt.

Aztán a fene tudja mi történt. A második félidő vége már a miénk volt, a hosszabbításban meg jöttek ugyan a katalánok, de leginkább haknizó, kiöregedett rockzenészeknek tűntek egy vidéki magyar fesztiválról, aki lenyomják rutinból a régi nagy számokat, aztán mennek tovább Szlovákiába a műsorral. Korábban az látszott rajtuk, hogy élvezik a játék minden percét, most viszont már csak annyit próbálnak kiadni magukból, amennyi feltétellenül elég, képtelenek változtatni a játékukon, ha nem megy, legfeljebb jön Keita, ha meg nagy baj van, akkor Guardiola feltolja centerbe Piquét. 

Pechjük van, hogy Mourinho pontosan tudja, hogy lehet a legkönnyebben kisiklatni őket a sínről. Amit a jó passzban lévő klasszisaik még helyre tudnának rakni simán, de most nem volt ilyen egy sem, Xavi, Iniesta és magához képest Messi is gyenge volt, Pedro és Villa meg hozta a legújabbkori magát. Ami meglepő, hogy a két szélsővédő mennyire nem tudott mit kezdeni Di Maria és Ronaldo sebességével. Di Mariának hálásan köszönjük, hogy ezúttal nem akart kurva nagy gólt lőni. Kettejük, főleg Ronaldo révén a gól is hamarabb összejöhetett volna. Lehet, hogy Ronaldo lelkének már a szombati, a Barcelona elleni első, 11-esből gólja jót tett, de igazán a mostani fejese után tűnt teljesen felszabadultnak. Ahogyan az egész csapat végleg megszabadult a Barcelona-fóbiától.

Bírózás biztosan lesz odaát, pedig ezt a meccset nem a bíró döntötte el. Innen is, onnan is nyugodtan kiszórhatott volna játékosokat a spori (tőlünk Pepe a tűzzel játszott, különösen az első sárgája után, Xabi Alonso is ostoba módon rántotta le Iniestát a hosszabbításban, mutatós volt a Villa-Arbeloa-menet, de az is meglepő, hogy Alves a többiekkel, a végén jött le a pályáról). Di Maria kiállítása már pont nem számított, sőt leginkább a Madridnak jött jól, amíg peregtek a másodpercek.

Akkor most úgy állunk a BL-elődöntő előtt, hogy akciógólt nem tudott lőni a Barcelona, meccset sem tudott nyerni, és már hivatkozni is szánalmas a 0-5-re. Az is látszik, hogy nagyon nem mindegy, játszik-e Puyol a BL-meccseken. A Barcelona szezonbeli, most már ötödik vereségének egyikén sem volt a pályán.

Nem lett még jobb csapat a Madrid, de a Barcelona most már nem tudja bebizonyítani az ellenkezőjét sem. Nincs egyértelmű esélyese az elődöntőnek, lélektanilag azért sokat jelenthetett ez a győzelem a Madridnak, a mostani formájában pedig akár két meccsen is elkapható a Barcelona.

A két edzőnek sok rekordja van. Mourinho például 2003 óta minden évben nyert valamilyen kupát. Guardiola pedig szerdáig még nem vesztett kupadöntőt, és nem vesztette a Madrid ellen sem. Most már igen. Bár élete talán legmegalázóbb verését kapta Mourinho tavaly ősszel, kiélezett helyzetekben egyelőre hatékonyabbnak tűnik Guardiolánál, tavaly az Interrel verte meg, most a kupát vette el tőle. Egy hét múlva kiderül, hogy ő mit tanult a meccsből, ezúttal nem Mourinhónak kell magyarázkodnia. Jövőre lesz igazán jó a bajnokság. De reméljük a három védekező középpályásos rendszer nem jön divatba.